A Főnix – 1. fejezet – Minden kezdet nehéz

Íme egy filmbe illő jelenet. Két csapat küzd egymás ellen, az idő véges, a pontkülönbség kisebb már nem is lehetne. A kérdés már csak az, hogy képes leszek-e a csodára. 30 másodperc áll a rendelkezésemre, hogy az izzadt testű, kissé kellemetlen illattal rendelkező ellenfeleken átverekedjem magam és a kosárba dobjam a labdát. Ja, hogy nem említettem még a legfontosabbat?
Ez a gimnáziumok közti bajnokság utolsó mérkőzése, 2 pontra van még szükségünk a nyeréshez, én persze csak állok, mint egy idióta, pattogtatom a labdát, és azon töröm a fejem, mit is tehetnék. A leghatásosabb talán a szokásos háromszög-támadás. Gyors passz Laz-nek, előre futok, ő pedig azzal a lendülettel, ahogy megszerezte a labdát tovább is adja nekem, én pedig gyönyörűen beillesztem a narancssárga-fekete kis gömböt a gyűrűbe.
3-2-1-indulás! Passz, futás előre, kar kinyújtva vár a labdára, de… Hol a labda?!
Hogyan is szokták mondani? Az ember tervez, a sors pedig közbelép. Ezúttal a sorsom Laz két balkezűsége volt, ebből kifolyólag pedig a játékszer máris egy ellenfélnél kötött ki. Remek. Na most aztán ami a csövön kifér. El kell kapnom azt a lobogó hajú, esetlen srácot, mielőtt bepasszolja a társainak középre. Fuss te bolond. Fuss!
Ekkor pedig olyan dolog történt, amire senki sem számított, én pedig főleg nem. Sőt, szerintem még maga Einstein sem. Nem mintha itt lenne a lelátón. Ott legfeljebb édesanyám üvölti, hogy “Hajrá srácok!”.
A pillanat töredéke alatt utolértem a labdát birtokló fiút. Annyira hirtelen ért a dolog, hogy bele is szédültem. Miután a gyerek meglátta milyen gyorsan elszáguldottam mellette, meg merem kockáztatni, hogy kicsit könnyebb lett a testsúlya pár kilóval, ugyanakkor az alsónadrágja egyenesen arányosan nehezebb lett. Az egészben csak egy gond volt. Az még mondjuk úgy rendben van, hogy hihetetlen sebességre tettem szert, de az már korántsem jó, hogy a labda még mindig nem volt a kezemben. Konkrétan elfutottam a most már reszkető lábú fiú mellett.
Nem volt már lehetőség semmire, se ellentámadásra, se a labda visszaszerzésére. Mindenkit ledöbbentett az imént történt Superman-hez illő bemutatóm. A meccset lefújták, vesztettünk. A legrosszabb pedig ezek után vár rám, hiszen sem én, sem a sok ember, aki látta az előbbieket nem fog tudni választ adni rá, mi történhetett velem valójában. Igazából borzongok, erre csak most jöttem rá. Rettegek.
Az öltözőben persze mindenki csendben volt, még Stan edző is, aki minden mérkőzés után üvölt velünk, még akkor is, ha nyertünk. 40 percnyi készülődés után ahogy tudtam elhagytam az öltözőt, majd a termet is, így kikerültem a bámészkodókat, a tanárokat, iskolástársakat, szülőket, de még a büfést is.
Kiléptem a csapóajtón át a parkba. Beszívtam a májusi, délutáni levegőt, mely kitisztította az orromat és a tüdőmet a büdös zoknik és az izzadság szagától. Páran azért még mindig voltak az iskola előtt. Pontosabban 3 lány és egy fiú. Az utóbbi az osztálytársam volt, a “nagymenő” Nathan. Kiállhatatlan figura, de túl lehet élni. A lánytrió mindegyike csinos volt, de csak egy volt az, aki igazán megigézett. Őt soha életemben nem láttam még, míg a másik kettőről tudtam, hogy a gimibe járnak. Nem, ez a lány más volt. Az pedig nem hátrány, hogy engem bámult. Nem is akárhogy! Mosolygott. A csinos kis ajkaival, de ami ennél is többet ért, a szemeivel is. Szőke haját meglebbentette a lágy szellő, így egy kicsit még el is tudtam őt képzelni egy reklámban modellként. Butaság, ő többet ér egy reklámnál. Ezt valamiért ránézésből tudom.
- Jim, kisfiam, gyere! – hallottam valahonnan a távolból egy fiatal, ámbár mégis határozott nő hangját. – Jim, sietnünk kell! – Jim? Ki az a Jim? Olyan ismerős ez a név. Istenem, ez a lány, végem van. Megpróbáltam egy lépést tenni felé, de ekkor valaki karon ragadott.
- Mi van?!
- Mi az, hogy mi van? Jim, itt kiabálok neked, de te nem reagálsz semmit. Mi az? Olyan furcsa vagy ma.
Ja, hogy én vagyok az a Jim. Jól emlékeztem a nevet illetően, csak épp nem jutott eszembe, hogy én vagyok a felszólított. Viszont valami nincs rendben. Anya tekintete…más lett. Más, mint amilyen lenni szokott. Bármi is történt, rossz vagy jó, nem számított, mindig megmaradt mosolygós, kedves, szerető anyának. Most viszont. Hihetetlen aggódást és rettegést sugárzott. Nem mellesleg lerí az arcáról, hogy valamit tud, amit én nem, és fél azt elmondani. – Bo…Bocsánat. Már magam sem tudom, hogy mi történik velem. Menjünk anya, csak menjünk! – A torkom kiszáradt. Levegőt alig bírtam venni. Az előbbi kellemes melegségtől, ami elöntött a lány láttán, most átváltozott félelemmé, sötét, rideg burokba zárva engem. Erős émelygés fogott el attól, hogy belegondoltam, mi is játszódhatott le a lelátón ülők között, amikor látták, hogy a pálya egyik feléről a másikra kerültem megközelítőleg egy fél pillanat alatt.
Miután kisétáltunk a parkból, megláttuk az autónkat. Egy ősöreg Ford volt az, még apám hagyta hátra végrendeletében.
Pár évvel ezelőtt meghalt szívinfarktusban. Előtte semmi jelét nem adta, hogy hajlamos akár a legegyszerűbb nátha elkapására is. Sosem láttam betegen. Aztán egy téli nap kaptam a hírt, hogy összeesett az utcán, és a mentőben sem tudták újraéleszteni.
Beszálltunk a kocsiba, aztán gyújtásra megszólalt a Mustang motorja. Milyen szép hangja van egy 4300 köbcentis V8-as motornak. Egyszerűen csoda ez a járgány! De miért nem indulunk el?
- Szeretnék kérdezni valamit. – Mondta anyám, kissé remegő ajkakkal. – Mit éreztél, amikor el akartad kapni a meccs végén azt a srácot? Mi hajtott? Egyáltalán mi történt?
Tökéletes kérdések, amelyekre én magam is keresem a válaszokat.
- Hidd el anya! Magam sem tudom. Természetesen a győzni akarás hajtott, de nem tudom mi történhetett ott a pályán. Csak tippelni merek. Talán kaptam egy egyfajta adrenalin-löketet.
- Szerintem kicsit többről van szó. Menjünk haza, otthon mindent elmesélek. Ezúttal már megmozdult az autó, kitolatott a parkolóból, majd egyenesen elindult a Főúton át egy kérdésekkel és az arra adott rejtélyes válaszokkal átitatott este felé…

A Főnix – Prológus

Úgy érzem most nőttem fel. A végső pillanatban, amikor már csak egy valami számít, megértettem, mi az, hogy felnőtté válni.
Hatalmas teher hullott a vállamra, én mégis gyerekként kezeltem a dolgokat. Bizonyos szemszögből nézve, beleőrültem abba, aki lettem az évek során. Életem teljes története leírhatatlan. Hogy miért?
Halhatatlan vagyok. Nem is akármilyen módon. Nézhetjük úgy is, hogy maga vagyok a megtestesült mese, amelyet mindenki csodál – holott lehet, hogy nem kellene. Bizonyos emberek szerint, maga vagyok az egyetlen fény az égen és földön egyaránt, több évezredes mesék valós bizonyítéka. Egyes társadalmak istenként is tiszteltek.
Főnix vagyok. Természetesen emberi formában, de tulajdonságaim felül mutatnak mindenen. Hogy természetfeletti hatalmaim vannak-e? Nem mondanám. Normális emberként jöttem a világra, egy természet formálta energiával, hatalommal, amely egyesek szerint a megváltás Földünkre.

A sorsom? Nem tudom van-e nekem olyan. Ebben a percben nem is foglalkoztat. Végig próbáltam emberi maradni, igazi énemet elrejteni, de eddigi életem során az emberi tulajdonságaim keveredtek a tüzes madáréval. Pontosabban Főnix oldalam az emberi mivoltomból táplálkozik. Érzésekből a leginkább, hiszen az táplálja a legtöbb erőm.
Képességeim megismerése felettébb szórakoztató volt.

Ám de jelenleg egy emberért küzdök, és azzal is tisztában vagyok, hogy én már sosem lehetek ember.

Viszont egy dolgot sosem hittem volna:
A legjobb barátomat is képes leszek feláldozni egy emberért, akit mindennél jobban szeretek…

Összegzés

3-2-1.B.U.É.K! – kiáltotta mindenki egyszerre, bár ahány óra, annyi fajta idő, így volt amikor lekéstük, de volt amikor még korán voltunk. Valami dereng azzal kapcsolatban, hogy Pest órája hozzánk volt igazítva, hiszen nehogy már mi passzoljunk hozzájuk. Olyan nincs.

Igazából elmondhatom magamról, hogy nem voltam részeg. Ez már a második szilveszterem amikor kellemesen éreztem magam részegség nélkül (nem mintha lettem volna valaha részeg). Meg kell valljam, nem rossz dolog a józanság, tisztábban is lát az ember.
Egy-két dolog húzta csak keresztül az estét, de ezeket ügyesen kompenzáltuk. Ezúton köszönöm Frances-nek, amit nyújtott nekünk az éjjel. Hálám üldözzön.
Nem kívánok a meggondolatlanság bírálatába esni, mivel senki sem tökéletes. Hibák mindig vannak, megfontolatlanság is, én sem vagyok mentes eme nem épp remek tulajdonságoktól. Viszont képes vagyok vállalni a felelősséget  tetteimért. Még ha azok égbe kiáltó ostobaságok is. Ha egyszer kapsz az életedben egy rossz osztályzatot, és nem mondod el szüleidnek, mert ők épp szeretnék, ha ember lenne belőled, de te jobban szeretnél inkább abba az ütős szombat esti buliba elmenni, akkor is hibát követsz el. Akárhogy is nézzük. De ez csak egy általános tini példa volt, be kell viszont látni, hogy vannak kivételek. Ahány ház annyi szokás. Számtalan hibát követ el az ember meggondolatlanságból, önkényesen, a józan észtől mentesen. Valóban, én úgy érzem, hogy az este volt egy ilyen momentum, de nem akarom becsmérelni az illetőt, hiszen nem áll jogomban. Innen köszönöm neki is azt az áldozatot amit hozott ezért a szilveszteri estéért, ugyanakkor úgy vélem, hogy azzal , amit éjfél után tett, árthatott is volna. Mindenesetre több dolgot is köszönhetek ennek a 2009-es évet búcsúztató estének. Megismertem egy olyan társadalmi csoportot, amelyet nehéz leírni. Szavak ehhez kevesek. Ezt látni kell, átérezni, és innen küldöm elismerésem mindenkinek, hogy képesek ilyen életet folytatni. DE én erre képtelen lennék. Beszűkült látókörűnek nem nevezném magam, de valahogy a ez az életstílus, amit ezek a srácok és lányok folytatnak, nem az én világom. Megismertelek titeket, nagyon meg is kedveltelek, továbbra is el kívánok tölteni veletek jó buliperceket, és remélem én sem okoztam csalódást. Megfigyeltem azt, amit egy este alatt összehoztatok, és rá kellett, hogy jöjjek, nem érhetek fel a ti boldogság érzetetekhez. Viszont én jól érzem magam a bőrömben.

Hosszú regéket írhatnék még, de már csak pár szót ejtenék meg, mielőtt odébb állok és betámasztom az ágyat. Fergeteges buli volt, iszonyat jól éreztem magam, megérte felmenni 80 km-t, és remélem, úgy fogom folytatni a 2010-es évet, ahogy elkezdtem: önfeledten és szabadon.:)

Válasz

Bizonyára sokak elgondolkodtak már a bizalom kérdésben. Bevallom, én ezt mindennap megteszem. Nem kell belemennünk részletekbe, egyértelmű és világos, hogy mindenkinek vannak barátai, szülei akikkel bármit meg lehet beszélni. Bár manapság a korombeli csenevészek nem igazán osztanak meg szüleikkel élményeket, megtárgyalandó dolgokat, problémákat. Persze sokak még mindig odaállnak az édesanyjuk, vagy édesapjuk elé, azért, hogy tanácsot kérjenek, hogy életben tartsák a szülő-gyermek viszonyt. Hiszen ez fontos. De az előbbiekben említetteknek is van kihez fordulniuk. Legalábbis hiszik ők. Ki tudja ma már azt, hogy kinek és mit szabad elmondani. Én azt hiszem tudom a választ. Az érzés. Az az irányíthatatlan, feltörő, sokszor bódító erő, melyet az érzés szóval párosítunk. Én sem azért osztok meg információt egy barátommal, mert tudattal teszem azt, hanem mert pillanatok alatt lepörög az agyamban, hogy hoppá, miken is mentem keresztül ezzel az emberrel, és egyből elönt az a jó érzés, hogy igen, neki bármit bármikor elmesélhetek, bármikor “arcul csaphatom” a véleményemmel a viselkedéséről, és bármikor tanácsokat oszthatok vagy ellenkezőleg, kaphatok az illetőtől. Gondoljunk csak bele! Igazán. Amikor egy iszonyatosan rossz dolog, lelki probléma ér téged, és érzed, hogy el kell valakinek mondanod a bajod, akkor ebben az esetben, hogy döntesz. Talán úgy, hogy gondolkodsz, hogy ki az, akit mindenki megbízhatónak tart? Vagy talán úgy, hogy át gondolod ki az az ember, akihez valóban olyan szálak fűznek, olyan emlékek, amellyel elértétek azt, hogy képesek vagytok bármit megoldani, még ha hülyeségnek is hangzik, de ti tudjátok, hogy ez pedig akármilyen furcsa, így van.
Egy barátnak az a feladata, hogy segítsen, hogyha kell, térítsen észhez, mutassa meg a helyes utat, csak aztán jön az örök emberi tulajdonság: mindig azt utáljuk, aki segít. De rövid idő után azonnal rájövünk, hogy igen, ő tett értünk valamit. Ezért vagyunk így a szüleinkkel, főleg a felnőtté válás küszöbén. Ha őszintén belegondolunk, egy igazi barát sokszor tesz sértő, ám mégis helyes megjegyzéseket, ami segít minket.
Persze egy barátnak megvan egy olyan értéke, amelyet egyfajta haveri oldalnak is tekinthetünk. Hiszen Egy baráttal bármikor, bármilyen körülmények között jól eltudtok szórakozni, legyen az akár egy füstös szoba, akár egy iskolapad, de akár lehet még egy -2 fokos hideg utca is, a lényeg, hogy két barát, aki igazán jól ismeri egymást, mindig jót tudnak derülni.
Ez a kis bejegyzésem nem véletlenül keletkezett, ahogy Petőfi is Aranynak, úgy én is megírom válasz üzenetem barátomnak, akivel szerencsére már 7 éve lógatjuk a lábunkat, és remélem, ez a továbbiakban sem lesz másként.

További kellemes estét, lassan itt a karácsony, blogoljatok mindannyian, és ne feledjétek éljenek a barátok és nem mellesleg a Magyar Narancs!:)

Papi voltam. Jah és Wintinek szólottam.

“TOLDI írójához elküldöm lelkemet

Meleg kézfogásra, forró ölelésre! …

Olvastam, költőtárs, olvastam művedet,

S nagy az én szívemnek ő gyönyörűsége.

Ha hozzád ér lelkem s meg talál égetni: Nem tehetek róla … te gyújtottad úgy fel! Hol is tehettél szert ennyi jóra, ennyi Szépre, mely könyvedben csillog pazar fénnyel?

Ki és mi vagy? hogy így tűzokádó gyanánt Tenger mélységéből egyszerre bukkansz ki. Más csak levelenként kapja a borostyánt, S neked rögtön egész koszorút kell adni.

Ki volt tanítód? hol jártál iskolába?

Hogy lantod ily mesterkezekkel pengeted.

Az iskolában nem tanulni, hiába,

Ilyet … a természet tanított tégedet.” – Petőfi Sándor

Art

Hol is kezdjem? Azt hiszem már tudom is. Nyitok egy új blogot , persze ezt is folytatom, a másik fő témája maga a művészet. Itt nem kell arra az unalmas rajzórás művészetre gondolni. Ami engem érdekel, és próbálok egy kicsit rávilágítani a bejegyzések során, az a művészet történelem, de nem a megszokott módon…Nem foglak titeket untatni  őskorral és egyéb érdektelen infókkal, próbálok lényegre törő és ez mellett óvatos lenni, nehogy valakinek a nézeteit megbántsam. A lényeg, hogy sok nézőpontot fogok összeolvasztani.
De miért is hablatyolok ennyit? A lényeg, hogy ez a blog is menni fog továbbra is, így hát lesz mit olvasgatni.

Jah és a cím ugyebár: www.papiart.wordpress.com

“Szeretet ünnepe”

Szeretem azt, hogyha kellemes a hangulat, és ezt sok mindennel tudom befolyásolni. A gyertya fénye sokszor megnyugtat, főleg ha az egy 10 dolláros csilli-villi, extra nagy, barack illatú gyertya. Ennyi pénzért azért nem is várnék mást. Oh, és természetesen most is ilyet gyújtottam meg. Szám szerint 6-ot, így kellemes fény és illat van a szobában. Feltehetnénk a kérdést, hogy miért nem veszek hangulatvilágítást, azokból is az illatkibocsájtó verziót. Megtehetném, de a hagyományok híve vagyok. Legalábbis ezé az egyé biztosan. Amúgy sosem voltam egy nagyon költekezős fajta, kivéve a whiskey-t és a gitárokat illetően. Ami jó az jó. Ez nem vitás.
És már megint az a fájdalom. Pár perce még el is mertem volna hinni, hogy nyugodt estém lesz, és nem fog fájni a lábam. Rácsesztem. Nah így NE járjak a lottón.
Hol az a bot? Pedig nem tartom magam egy vén öregembernek, de bármikor bárhova csak egy pillanatra leteszem a botom, elfelejtem hová tettem. Gáz, mi? És lám, most gyorsan ráleltem a mankómra, mely nélkül élni sem tudnék. Vagyis járni biztos nem. Felveszem a kényelmesen T-alakban kialakított fogórésszel ellátott Phoenix sétabotomat a földről, melyet kb. 20 perccel ezelőtt hajítottam a földhöz, amikor azt mertem hinni, hogy ma este nem fog fájni a lábam. Valójában hittem abban, hogy én is kapok egy ajándékot ma.
Elcseszett dolog, ha valaki egyedül tölti a karácsonyt. Mondaná ezt az átlagemberek többsége. Én viszont élvezem. Végre nincsen az a nyüzsgés, a gyerekek sikoltozása, a kocsik zaja itt a fülemben. Viszont kajám sincsen. A tegnap Wilsontól kapott sütemény még mindig ott áll felbontatlanul…az irodámban. Ami körülbelül 20 percre van innen. Nincs kedvem érte bemenni. Talán a két sarokkal messzebb lévő hot-dog árus nyitva tart még. Családja nincsen, a pénz meg kell neki. De ugyan, ki venne ilyenkor hot-dog-ot. Karácsony van.
Egyre kevesebb kedvem van itthon lenni. De miért? A furcsa érzések skáláján 10-ből 7-et adnék erre az érzésre. Talán 8-at. Mi van velem?
Wilson látni sem kíván, ebben biztos vagyok, ilyenkor magában ül otthon, vagy az anyjához megy L.A.-be. Menj a Central Park-ba – súgta hirtelen egy hang. Nahjó, én súgtam magamnak, ilyenkor ott is jó lenni, csak kár, hogy -1 fok van odakint.

Felöltöm magamra zakómat, sálamat, bőrkesztyűmet, fogom a botom, és kisétálok az ajtón. Persze azért bezárom az ajtót. De ez egyértelmű. A zár kattanásánál eszembe jut, hogy a gyertyák égnek. Állj az egész bicikli! Visszamegyek, elfújom a gyertyákat, és ezzel a lendülettel megcsap az a kellemes barack illat, de az az igazi füstölő gyertyavég is. Érdekes hatása van a kettőnek, bizonyára, ha hányni akarnék, sokat szagolgatnék ilyet.
Végre kiléptem az ajtón, kattant a zár és én beszippantottam a friss téli, füstös levegőt.
A parkot pár percnyi sétálás után meg is pillantom. Szemben velem a jellegzetes híd, mely köztudottan a legismertebb része a területnek. A sok csöpögős romantikus film. Tele érzelemmel. És volt amikor én is megnéztem. Érdekes. Látogassunk el a hídra! – ismét egy diszkrét súgást intéztem magamhoz.
Miközben a híd “bejáratánál” sétálok, eszembe jut mindenki, akiket valaha tönkretettem. Legjobban Kutner és Wilson csajának a végzetes sorsa bánt, ha lehet így fogalmazni. Meghaltak. Talán az én hibámból, talán nem. És a csapataim. Hát igen. Jó kis összeállítások voltak külön-külön, mégis utáltam őket. Ezen a földön ugyan kit szerethetnék. Magamon kívül persze.
Alattam egy pár korcsolyázott el. Boldogok. Nevetnek. Szeretik egymást. MÉG.
Felnézek az égre, és azon töprengek, ha van isten és a saját képmására teremtett még engem is, akkor mekkora egy tapintatlan bunkó volt ez az ürge. Ilyenkor kicsit kedvelem a fickót. De csak egy egészen picit…

Egy gyors gondolat

Mostanában rám jár a rúd. Sok a probléma egy tinédzser életében. Egyike ezeknek az időhiány. Most is ebben szenvedek. Ilyen az élet. Szokták mondani, én legalábbis igen, hogy ez az a helyzet, amikor a fagyi visszanyal. Vicces, de sajnos igaz. Ámbár mégis, ha most nem is több száz szóban, de meg kell osszam veletek egy gondolatomat.
Sokak érzik úgy az életük folyamán, hogy senki sem törődik velük, hogy egy köszönés nélkül elmennek mellette, hogy nem tud érvényesülni. Magyarul a társadalom kitaszítja őket. És ez valóban kegyetlenül rossz. Ez az a helyzet, amikor az ember fejét konkrétan leszarják. De az illető, akit elnyomnak, aki a kitaszított, mégis tovább áll, nyel, és egyszer majd odaáll a sok ember elé, és kiröhögi őket. Pedig csak annyit tesz, hogy a szart, amit a fejére pottyantottak egyszerűen lemossa.

Csak annyit kell tenned, hogy nevetsz, és a világ máris tátott szájjal áll előtted, hogy ez az ember boldog egy ilyen bolygón.

Legbelül

Gondolataim valahol máshol járnak. Nem itt. Sőt lehet, hogy ezek valójában nem is az én gondolataim. Az ablaküveget verdesi az eső, zavarják a mélázást. Bárcsak ki tudnám zárni a fejemből az összes külső zajt. De figyelnem kell. Bármikor rám törhetnek. Tudják, hogy ki vagyok. Talán jobban is, mint én magam. Mit tettek velem? Minden, ami a fejemben van, egy szörny eszméi, hitvallása, tetteinek emlékei kínozzák bensőmet.Vagy talán én vagyok az, aki kínozza őt? Nem tudom mi tévő lehetnék. Lehet, hogy már nem is létezem. Az emberek úgy mennek el mellettem, hogy azt hiszik élek, holott az igazi testem egy faládában rohad. Ez csak külsőség. Egy álca. Egy maszk arra, hogy senki se tudja meg…hogy senki se tudja meg…hogy végem. Azt, hogy elpusztultam. Meggyilkoltak. És a gyilkos most bennem van. Oda lépek az ablakhoz és amint a város éjjeli képét bámulom, amit elmosott az eső, egyszerre meglátok valamit. A tükörképem. Igen ez az az arc, amelyet oly sokan láthattak a televízióban. Ez az az arc, amelyben hittek az emberek. És ez az az arc, amelynek eredeti gazdája most 20 mérföldnyire egy raktárban adja át magát az enyészetnek. Bizarr sors. Képes voltam a képtelenre. Igen, képes voltam. De várjunk csak! Talán még most is meg tudok tenni olyan dolgokat, amelyekről bárki más csak álmodhat. Gyerünk össze kell szedned magad. Ott a fivéred, aki bármit megtenne érted. Ott van anyád…akinek ezt az állapotot köszönheted. Ettől függetlenül ő az anyád marad.
- A gonoszság új szintjére emelkedett.
Körülnéztem. Sehol senki. De a hangot, mely tisztán csengett a fülemben, halottam. Jézusom. Ő az. Nem, ezt nem engedhetem.
És akkor…jött a feszítő érzés a mellkasomban és a fejemben. Iszonyú fájdalom járja át a testem és a lelkem egyaránt. Ki akar szabadulni, mint egy vadállat a ketrecéből, mely fogva tartja őt. A padlóra hullok, tenyeremet a padlóhoz csapom, ezzel jókora égés nyomokat hagyva a korhadt fapadlózatban. Megint jönnek a képességek. A hallásom egyre csak tompul, sikerül felülkerekednie rajtam. Most pedig mintha több ezer miniatűr golyót lőttek volna a hátamba, olyan fájdalom járja át a testem. Még érzem a meleg vér lecsordulását a hátamon. Megpróbálok felnézni. Menni fog! Hidd el! Vedd át az irányítást. Látom is. Sikerült észlelnem mi is történik az előbb még korom sötét helyiségben. A gazdatestem képességei szabadjára engedték magukat. Villámokat szór a test, melyben küzdök a nyomorult lelkű vaddal, ezzel tönkretéve mindent a szobában. Valószínűleg a csillár éles üvegszilánkjai csapódtak belém az előbb. Vagy belé? Már nem tudom megmondani.
- Engedj ki! Te szemét, élősködő pióca! Add fel!
- Nem adom fel, nem szokásom, és előbb pusztulnék el veled, mint hogy feladjam!
- Ez az én testem, te csak egy eltévedt lélek vagy, és kurvára eltévesztett a házszámot!
- Nem én akartam így! De nem fogok szabadkozni. Meghalsz te sorozatgyilkos!
- Akkor veled halok! De itt kettőnk közül csak te halsz meg! Hiszen én hallhatatlan vagyok, nem emlékszel, meglátogattam a kislányodat!
- Te rohadt állat!
Igaza van. Esélyem sincs. Ebben a pillanatban eltompult minden, se nem látok, se nem hallok.
Sötét van.
Hirtelen fényáradat öntötte el a szemem. Szinte vaksággal küzdök. Hála az égnek a fény halványodik, és visszatér a sötét szoba, amelybe úgy 2 órája betörtem.
Megjelentek a falak, melyek most repedezve, megrongálva meredeztek, a padló melyben két tenyér lenyomata éktelenkedett és egy ember, aki nem én vagyok. Egy ember, aki most nyáladzva várja, hogy bosszút állhasson a szeretteimen. Mert engem már legyőzött. Az én külsőmet használja, hisz így a közelükbe férkőzhet. Hát persze, hiszen alakváltó. De a külső nem minden. Kívülről szemlélem őt, azt aki meggyilkolt sok embert, köztük engem is, és most az én bőrömben élvezkedik.
- Remélem mindenkitől elbúcsúztál Nathan Petrelli! Sylar visszatért!

És valóban. Már semmit sem tehetek. Blokkol engem, és előbb utóbb eltűntet mindörökre.
Visszatért…

Ééééés adás!

Esik.
Dugó van.
Késésben vagyok.
Hát ez remek mondhatom. Mikor már kezdem azt hinni, hogy minden rendben lehet, jön ez és mindent felborít. Miért is lehetne magaménak tudni egy laza, könnyű napot. Eddig talán egyszer mondhattam el azt, hogy igen, ez egy rendkívül egyszerű nap volt. Bár kinek mi az egyszerű. Nehéz ezt megfejteni. Mosoly a számon. Az a nap! Hányszor visszasírom még. Ha jól emlékszem szombat volt. Reggel felkeltem, első mozdulatom (ahogy medve barát mondaná) az volt, hogy megvakartam a … ugye? Mindenki azonnal rosszra gondol. Szóval megvakartam a tökeim, kimentem a konyhába főztem egy extra-nagy-koffein-tartalmú kávét, majd ezek után elvégeztem emberi teendőim, és rájöttem, hogy összesen egy dolgom van ma: élvezni a szabad napom. Furcsa volt. Minden szabadnapom úgy telt, hogy nem volt szabadidőm. A folytonos rohanás. De utálom.
Ráadásul az a legbosszantóbb, hogy munkámból adódóan irtózatosan fáradt vagyok.
Megindult a sor!
Meg nem áll. Ohh igen. Menj csak sorocska, ne állj meg! És nem áll meg! Van még isten! Habár ez egy hitetlen szájából. Bizony. Egyszer voltam templomban, körülbelül 8 éves lehettem. Ha jól sejtem még a mamám erőltette a dolgot. Hogy milyen volt odabent? Ugyan már, erre mindenki tudja a választ. Egy 8 éves gyerek, akinek az a legfontosabb, hogy had’ menjen haza nézni a Dragon Ball új részét, annak vajon milyen lehetett? Unalmas. Bár tiszteletem a hívők előtt, de én azóta valahogy képtelen voltam elmenni istentiszteletre, vagy bármilyen más egyházi szertartásra. Annak a gyereknek meg mára már jobb dolga is van, mint hogy kiabáló agyonzselézett hajú barmokat nézzen. Nézi az a gyerek a szép nőket. Szép is az élet. De várjunk csak. Idejét sem tudom, mikor voltam csajozni. Te jó ég! És erre egy dugó meg egy cseppnyi nedvesség döbbentett rá. Forgalmi dugó és Eső. Ki vagyok én és mit csináltam magammal?
De a sor csak halad, sőt az a tömött sor határozottan megszűnt.
Újratervezés.
Anyád hogy van?!
Jesszusom. Elhaladtam a melóhelyhez vezető leágazás mellett. STOP! De nincs megállás. Mögöttem egy trágyaszagú krapek vezet egy Ford Transit típusú furgont. Picsába!
Újratervezés.  Menj 200 métert, majd hajts bele a körforgalomba.
Bocs, nem vagyok tömeggyilkos, sőt öngyilkos hajlamom sincs. Nem fogok belemenni az épp körforgóban haladó kocsikba. Ez a GPS egy beteg állat. Kikapcsoltam a gépet majd, mint Luke Skywalker, én is bíztam az ösztöneimben. Egy gyors jobb kanyar, 2 hevesen dudáló suzukis és én már bent is vagyok egy egyirányú utcában. Hoppsz. Egyirányú. De nem arra lehet menni, amerre én haladok. Már látom is mi vár az utca végén:
“- Sün-Sün!!!Akarom mondani nínó-nínó!!! Szemben haladunk a forgalommal. Egy 20-as lesz ez fiacskám. (mint valami automata)
- Nincs is forgalom, uram.(Bátor vagyok nem?)
- Hát az momentán nincs, de majd lesz!
- Nahjó, itt a pénz és viszlát Sün rendőrtiszt! “
Ééééés? Ééééés? Nem, nincs ott senki. Ez az!!! Gyorsan kihajtottam az utcából, aztán egyszerre megpillantottam drága második otthonom. Azok a péntek esték a sörözőben! Továbbhajtottam, majd megláttam a rádió székházát. Itt vagyok. Van még két percem adáskezdésig. Futás!

Túljutottam a személyzeti kártyaleolvasó gáton, majd a lifthez futottam. Szerencsém volt. Pont elkaptam még a felvonót, mielőtt az ajtaja becsukódott volna. Az Üdv-Hányadikra? most elmaradt, ehelyett azonnal a 3. emelet gombját nyomtam meg. Azért oldalra néztem, ki lehet az aki bent van. Uhh bassza meg! A vezérigazgató. Jahj- Jahj! Hiba volt kihagyni a liftes szöveget.
- Késünk? – Késünk?
- Még nem késtem asszonyom. (Micsoda nő, te jó ég!)
- Siessen! Nyitva a liftajtó!
- Köszönet! Viszlát asszonyom! (De megd..nálak kedvesem!)
Beértem a stúdióba, le se vetkőztem, csak odadobtam magam a mikrofon elé, fejhallgató fel, és adás!

Hát igen, egy átlagos nap. Kinek mi az egyszerű mi? De hiszen tudjuk nagyon jól.
Az ember tervez, a sors pedig közbelép.

- Jó reggelt mindenki! Itt Jáksó Laci! …

Háááá’ egyen egy…C-dúr…Nem eszek C-dúrt, kössz!

Inget le, lazít a kar, nem lesz gond! – Utasít a védőnő az iskola orvosi termében. Szépen lassan neki kezdtem ingem kigombolásának, ezzel is időt nyerve. Kis pöckölgetés az oltószer tartályánál, aztán csapjunk a lecsóba. Konkrétan arra nem volt időm, hogy levegőt vegyek, már éreztem is ahogy egy kis szúnyogszerű izé mintha megbökött volna. Nem különösebben éreztem fájdalmat, de azért nem kellemes, ha valami belehatol a húsunkba. Igazából 2 másodperces volt a folyamat, és mire megéreztem, hogy valami bizony megszúrt, addigra már lökdöstek ki az ajtón. – Következőt! – Mondom oké, de előbb had’ gomboljam már be a felsőm. Nem hiszem, hogy azok a jó nők ott kint kíváncsiak lennének gyönyörű, görög isten felsőtestemre. Nah jó azt tudni kell, hogy nekem is olyan testem van, mint Superman-nek, csak egy 5 centis réteg van felette. Nagy nehezen elvégeztem a félkezes műveletet, és még mindig csak egy ing begombolásánál tartunk, nem kell félre értelmezni semmit kedves olvasó.:)
Ezek után következtek az előbb említett hölgyemények, túlélték, szóval nem kell aggódni.
De vajon jó ötlet volt-e beadatni magamnak az ellenszert? Én már nem tudom. Mindenesetre bízok benne, hogy elkerül a malacvírus, és nem fogok kurta farkat növeszteni, malac testtel, malac orral. Rossz vicc.

Ezek után pedig elkövetkezett a haveros-gitározásos délután. Hát egyelőre nem úgy néztünk ki, mint akik már készülnek egy világ körüli turnéra, de még csak nem is úgy, mint akiknek már érdemes kibérelni egy garázst. Az egyik elkezdte püfölni a basszusgitárját, abban a reményben, hogy majd attól gyönyörűséges hangokat ad ki. A másik énekelt, gitározott, tudott a srác, de valahogy eltűnt valamiféle fekete lyukban a maga kis dallamaival. A harmadik gyerek meg nézett ki a fejéből, pengetett valamit, de szerintem azt se tudta, hogy mit. Nah jó, tudta, hogy mit. Hogy ezt honnan tudtam? Ez a harmadik hülyegyerek történetesen én voltam/vagyok. Játszottam én is a magam kis tudása alapján, de az biztos, hogy az én általam játszott muzsika, és B haver dallamai nagyon nem illettek össze. Mindezt a kavalkádot pedig élvezte az internet adta lehetőségeket kihasználó negyedik emberke, valamiféle medve alkattal. Jah, slussz poénként a vendéglátónk(aki még mindig a basszusgitárját agyalta) édesanyja a másik szobában “aludt” – Azt hiszem már értem miért csuklottunk mindannyian.
Ezek után én úgy távoztam, hogy megtanultam két dalt, B visszatért a mi kis jelenünkbe, a medve alkatú srác eltelítődött a PC világ új infóival, Basszerpüfölő vendéglátónk pedig új hajával és fájó kezével, azzal a lendülettel az ágyba dőlt, talán még mindig a téli álmát aludja.
Én pedig kedves olvasó hazaértem, még egy kicsit rádobtam arra a pár akkordra, most már nem csak az ujjaim fájnak a vashúroktól, hanem a csuklóm is, de megérte. Húúúh ez kicsit önsanyargatóan hangzott.
Most pedig itt ülök, írom ezeket a sorokat, bizakodom, hogy elkerül a röfikór és készítem a zenéket, ugyanis holnap este nyomatni fogom a rédiót, aztán kellenek a friss zenék, friss poénok, stb. Meg hát ígéretet tettem: Holnap este megemlékezünk egy picit a Slágerre és a Danubiusra, sőt ha minden jól alakul társrádiósom is lesz, szóval a hangulat meg lesz, a hallgatóság kell csak, lesz kívánságpercek, szóval minden, ami kell egy jó kis szombat estéhez. A többit tomorrow.

Végül belinkelek egy jó kis muzsikát, további szép estét, és nem elfeledni! Éljen a magyar narancs!:D